Rég látott ismerősként üdvözöltem a megmagyarázhatatlan rosszkedvet, ami jelen esetben talán nem is annyira megmagyarázhatatlan. Mert megcsillant valami új, valami jónak a kezdete, és ezen a szinten be is fejeződött. Amivel alapjáraton nem is lenne bajom, csak azzal, hogy úgy lett vége, hogy szinte el sem kezdődött, na meg úgy, hogy nem tudom az okát, nem mellesleg pedig…nem az elutasítás fáj, mert ha őszintén kimondjuk, azzal nincs baj, hanem az esik baromi szarul, hogy keresztülnéz rajtam…ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni. Nyilván ezt is megemésztem majd és ezen is túllépek, csak senkinek nem a legjobb barátja a mellőzöttség-érzés.
Pedig mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy “Bocsi, ez nekem mégsem megy..”. Mennyi fölösleges kört megspórolnánk, mennyi átagyalt percet fordíthatnánk valami másra, valami sokkal hasznosabb dologra.
Azt hiszem kezd agyamra menni az egyedüllét, és kezd a lelkem belefáradni ebbe az egészbe. Pedig már nyitottabb vagyok, mégsem jön össze. Vajon velem van a baj, és én cseszem el? Kedves Univerzum, várom a választ!
Kommentek