Milyen furcsa ez az életnek nevezett dolog…immár másodszor vagyok olyan helyzetben,amiről azt gondoltam, hogy velem soha nem fordulhat elő. És tessék, 28 évesen megkaptam sorban a második legnagyobb pofonomat az élettől. Még februárban levették egy anyajegyemet, ma pedig felhívott a bőrgyógyász, hogy megvan a szövettan eredménye, és vele a megrázó hír: kezdődő melanóma. Köszi élet, ennyire ne tüntess ki a figyelmeddel, megvagyok nélküle is.
Az első sokk után, ami lássuk be nem volt kicsi, összeomlottam, sírva hívtam fel anyát, utána a főnökömet. Nem is értem, hogy hogy tudtam felfogni, amit a doktornő mondott és hogy nem sírtam el magam már akkor.
Miután kisírtam magam, érdekes módon nem kezdtem el tagadni, hogy “á,biztos téves a diagnózis vagy hasonló”, hanem hadba állítottam a pozitív gondolatokat. Meg fogok gyógyulni. Vagyis igazából nem is tekintem magam betegnek, szóval minden rendben lesz, kimetszenek majd még valamekkora darabot az érintett területről, viszont a továbbiakról még semmit nem tudok.
Egyelőre ennyi, folyt.köv…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: