Aggódni valakiért,akivel még nem is találkoztam? Most már tudom,hogy nem lehetetlen,sőt. Tegnap délután el kellett ugrania valahova,írta,hogy jön rögtön.Mikor 2 óra múlva se volt sehol,már nagyon aggódtam. Aztán mikor bejelentkezett,hogy hazaért,elmorzsoltam pár örömkönnyet. Egyszerűen döbbenet,hogy hogy tud ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Aztán jött az este,és megint hívott. Újfent megállapítottuk,hogy vannak még közös dolgaink,pl. zenéket linkeltem neki,és amik az én kedvenceim,nagyjából Ő is ugyanazokat szereti.
Nem is tudom,hogy milyen lesz,mikor végre találkozunk majd,vajon lehet-e überelni ezt a boldogságot? És mi lesz,ha annyira jól sikerül majd a találkozó,hogy nem is akarjuk egymást soha többé elengedni?
Elképzelem,minden nap látom magam előtt,amikor először meglátjuk egymást…megbeszéltük,hogy milyen ruhában megyünk majd,és én látom,hogy vár,ragyognak a szemei,és én a nyakába ugrok és megcsókolom. Így is megszűnik a külvilág,amikor beszélünk,hát még ha találkozunk…úgy érzem,hogy el fogunk veszni a pillanatban,és földöntúli boldogság fog eluralkodni mindkettőnkön. És azt érezzük majd,hogy hazaértünk,hogy kiteljesedett,hogy nem akarunk már sehova menni,hiszen megtaláltuk a másik felünket,egyek vagyunk. Hogy a helyére került végre minden,mert mindketten megérdemeljük a boldogságot. Hogy mindig is erre vágytunk,hogy végre egy család vagyunk.