Akkor következzenek azok a bizonyos momentumok,amik olyan szépek voltak…
Rengeteg időt töltöttünk együtt,sőt,szinte mindet,amikor mindketten otthon voltunk. Beszélgettünk,nevettünk,volt,hogy be volt kapcsolva a zene,amíg tettem-vettem,és spontán elkezdtünk táncolni a szobában…összebújva,szerelmesen.
Amikor mentem dolgozni,minden reggel kikészítette a reggelimet,mert Ő előbb ment dolgozni. Levelet írt hozzá…Mire hazaértem a munkából,megfőzött,kiteregetett,stb.
Ha otthon voltam,minden délben hazajött ebédelni.Ebéd után megkávéztunk,kicsit sziesztáztunk. Aztán vártam a délutánt,hogy hazaérjen,és minél több időt együtt tudjunk tölteni.
Hétvégén csináltuk a dolgunkat,volt,hogy a szüleimnél filmeztünk,vagy otthon összebújtunk. Volt,hogy főztünk és meghívtuk a családomat ebédre,de olyan is,hogy mi mentünk hozzájuk enni.
Várni,hogy mikor ír rám,aztán egész nap Vele “beszélgetni”…
Annyira szép volt,annyira idilli…túl szép,hogy igaz legyen…
Még mindig eszembe jut minden nap,hogy pl ebédidőben beszéltünk,vagy amikor a kávémat iszom,hogy milyen jó volt,amikor együtt kávéztunk ebéd után.
És várni…várni,hogy meggondolja magát,hogy írjon,hogy még mindig szeret,várni,hogy lássam,hogy összefussak Vele,hinni,bízni továbbra is…pedig tudom,hogy erre vajmi kevés az esély,és hogy el kell engednem,de ami ilyen szép volt,attól nehezen válok meg…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: