A terápia után egy darabig minden rendben volt,nem annyira voltam magam alatt és a betegségemnek is elkezdtem utánajárni. Június végén ment ki a volt párom dolgozni külföldre,akkor kezdődött addigi életem leggyötrelmesebb 2 hete. Folyton agyaltam,mérlegeltem,nem voltam összeszedett a munkában,nem nagyon lehetett hozzám szólni. Nagyjából ekkor kezdtem el bicajozni járni,ezzel igazán ki tudtam adni a felgyülemlett feszültséget. Közben hallgattam azokat a zenéket,amiket egy korábbi bejegyzésemben már említettem. Borzalmas 2 hét volt,azt sem tudtam,hogy fiú vagyok-e vagy lány,hiszen mégiscsak 11 év volt mögöttünk…amikor megemlítettem neki,hogy beszélnünk kell,nem vett komolyan,sőt,egészen addig nem vett komolyan,míg el nem hoztam az összes cuccomat. Viszont kimondta a kulcsot,hogy ha maradok,akkor semmi nem változott volna. Nem volt egyszerű döntés,viszont ma sem döntenék másképp,és tudom,hogy jó döntést hoztam! És itt jön a tanács… Merjetek lépni,mérlegeljetek,és ha azt érzitek,hogy már nem szolgálja a javatokat (talán nem ez a legjobb kifejezés,de nem tudom pontosabban megfogalmazni) a kapcsolat,akkor bármilyen fájó is,de meg kell tenni azt a bizonyos lépést…nekem elhiheted,hogy nem volt egyszerű,vannak tanúim rá,de most is azt mondom,hogy abszolút megérte a györődést. Kivirultam,felszabadultam. Innentől pedig kezdődik egy másik történet…
Kommentek