Valami megmagyarázhatatlan szomorúság uralkodik rajtam egész nap. Talán az idő is hozzátesz ehhez,de megint nem találom a helyem,megint menekülök a társaságból,de egyedül lenni sem jobb.
Nem tudom,hogy valamikor jobb lesz-e a helyzet? Eljön majd az az idő vajon,hogy nem fogok folyton a múlton rágódni? Lesz olyan,hogy nem Ő jut majd eszembe mindenről? Lesz olyan,amikor derűsebbnek látom a jövőt?
Ezek a kérdések foglalkoztatnak most leginkább,és a miért. Nem tudok túllendülni a dolgon,és tudom,hogy előbb-utóbb fel fog őrölni ez a dolog. De nem hagy nyugodni.
Soha nem gondoltam,hogy így lehet szeretni valakit,ennyire mélyen és őszintén,és hogy az elvesztése ennyire gyötrelmes és fájdalmas lesz.
Soha nem gondoltam,hogy valakivel ennyire egy hullámhosszon leszünk,és most nem látom,hogy valaha valakit fogok-e még ennyire szeretni,lesz-e még egy ilyen tökéletes másik felem?
Félreértés ne essék,a volt páromat is nagyon szerettem,de az utóbbi időben már jobbára csak a negatív dolgok jutottak eszembe,főleg miután elköltöztem tőle. Amiket akkor a fejemhez vágott…még ma is hallom. Leginkább az jutott vele kapcsolatban eszembe,hogy milyen sokat idegeskedtem,mikor nem tudtam,hogy hova ment hétvégén,vagy nem vette fel a telefonját. Állandóan attól féltem,hogy történt vele valami…mert fontos volt,mert szerettem. De vele sem voltam ennyire azonos hullámhosszon,teljesen eltérő volt a személyiségünk. Ő mindig ment a saját feje után.
De ez a mostani szerelem teljesen más…és valószínűleg ezért sokkal fájdalmasabb,mert a másik felemet veszítettem el.