Kedves Olvasó!
Remélem,hogy velem tartasz az úton,amelyen kb 1 éve indultam el,és amit azóta is próbálok megfejteni,hogy mi hasznom válik majd belőle.Vágjunk is bele…
Elkezdem az elmúlt 1 évem történéseinek leírását,remélem, hogy segíteni fog nekem is,és esetleg Neked is,ha olyan helyzetben vagy,mint én voltam.
A történetem 2003-ban kezdődött,amikor is megismertem a volt páromat,ebbe részletesebben nem mennék bele,az elején minden nagyon szép és jó volt,aztán az évek alatt rossz irányba kezdtek haladni a dolgok….Fiatal voltam,első nagy szerelem…biztos mindenki volt már így.
Tavaly májusban volt az esküvőnk,ami után kicsit jobb lett a helyzet,úgy nézett ki a dolog,hogy a párom megváltozik,de sajnos nem. A várandósságom 7 hónapja alatt is folyamatosan ment…soha nem csalt meg,de nem sokat volt otthon.
11 évig voltunk együtt,idén júliusban tettem pontot a kapcsolatunk végére. A törénet szempontjából lényeges momentum,hogy tavaly várandós lettem,de ennek az álomnak sajnos december 16-án vége lett,a kisfiam sajnos meghalt,és én is majdnem meghaltam. Nehéz volt feldolgozni ezt a traumát,pszichológushoz jártam,kb 2 hónap után azt tudtam mondani,és úgy éreztem,hogy jól vagyok,fog menni egyedül.
Újra munkába álltam,ahol az emberek nem mindig tudták kezelni a helyzetet,de idővel ez is javult. Kezdtem valóban jól érezni magam,elkezdtem sminkelni,körmöt lakkozni,amik javítottak a közérzetemen,és vissza is igazolták,hogy jól nézek ki. Voltak ugyan mélypontok,amikor nagyon magam alá kerültem a történtek miatt,de idővel túllendültem rajta. Sajnos a volt párom néhány ilyen alkalommal azt mondta,hogy amikor kiborulok,akkor nem szeret otthon lenni,és inkább el is ment otthonról…utólag visszagondolva,talán nem is annyiszor kerültem gödörbe,talán elnyomtam magamban,hogy inkább otthon maradjon. Ez fontos lesz a későbbiek során.
Teltek-múltak a hetek,hónapok,aztán a nyáron a volt párom kiment külföldre dolgozni…én pedig ez idő alatt gondolkodtam,mérlegeltem,gyötrődtem…mert be kellett látnom,hogy sajnos nem igazi társ a fájdalomban,a gyászban,nem támogat úgy,ahogy szeretném. Talán én is hibás vagyok,hogy nem mondtam világosan,de abból csak veszekedés lett volna,ő a pszichológust is fölösleges pénzkidobásnak tartotta.
Szóval mérlegeltem,és arra jutottam,hogy ha hazajön,sürgősen meg kell beszélnünk a dolgokat,mert ő megy jobbra,én balra,és nem találkoznak az útjaink. Hazajött,előtte nagyjából vázoltam neki a helyzetet.Próbáltam vele megbeszélni,a fejemben 3 forgatókönyv rajzolódott ki addigra,az egyik,hogy meg tudjuk beszélni,és boldogan élünk,míg meg nem halunk.A második,hogy elküld a francba.És a harmadik jött be,hogy megpróbálom vele megbeszélni,de ő azt mondta,hogy neki így jó,én meg közöltem vele,hogy nekem nem,ezért inkább hazaköltözök a szüleimhez. Erre ő annyit kérdezett,hogy “Jól meggondoltad?”
Ez volt az a pont,ahol úgy éreztem,hogy semmi keresnivalóm mellette,ha ennyire hidegen hagyja,hogy én bejelentem,hogy hazaköltözök. Nagyjából összepakoltam a cuccaimat,hívtam a szüleimet és jöttek értem.
Ez egy szombat este volt.
Vasárnap lélekgyógyító shoppingoláson voltam,igazán jó volt,ki is kapcsolódtam,feltöltődtem,és még vásároltam is. 🙂
Azért megviselt a szakítás,néhány napig nem nagyon ettem,sírtam is,de éreztem,hogy jó döntést hoztam. Ő hajtott kb 2 hétig,próbáljuk meg újra,mindenkinek jár egy második esély,volt,amikor csúnya dolgokat vágott a fejemhez,de tudtam,hogy ha visszamennék,ideig-óráig jobb lenne,de aztán minden visszaállna a régi kerékvágásba. Nem tudott már hatni rám.
Éltem a napjaimat,dolgoztam,bicajoztam,élveztem az életet.
Aztán betoppant egy pasi…jött,és vitte a szívemet…